Mikor a szállásomra baktatok,
előbújnak a szomjas csillagok,
s egy kék betűt az égre ír a hold.
Mellém szegődnek, mint kivert ebek,
vagy véreres szemű kis részegek,
ha fizetsz nekik pár cent alkoholt.
Csak hallgatjuk a havat, hogy szitál...
Ha hátranézek, hófehér a táj,
s üres. És nincs mögöttem semmi nyom.
Mert felszivódik minden, ami múlt,
vibrált egy percig, aztán elsimult
emlékem is a téli fasoron.
A jelent élem, mint az éveket
már nem számoló egyszeri beteg:
agyműtét volt, s mi holnap lesz, vagy nemrég
történt, számára elvesztek ezek.
Nem hagyok nyomot, nem emlékezek,
s nem ígérek. Mert mit is ígérhetnék?
A kép forrása: http://thisbeesknees.blogspot.hu/
Köszönöm a dicséretet! :) Őszintén szólva én nem vagyok elégedett ezzel a verssel, nem is tettem bele a Kis Testamentumba, a szerintem legjobbak közé. Úgy érzem, túlfeszített, valahogy túlmagyarázott a gondolatmenete. Túlságosan megvolt előre a gondolat, és ez sose vezet jóra. :) Persze nagyon örülök, ha tetszik. Ami viszont az "ígérhetnék"-et illeti, azzal nekem nincs bajom, szerintem mondunk ilyet. Még azzal a szánalmas védekezéssel sem élhetek, hogy íg jött ki a rím, mert határozottan ezzel a sorral akartam zárni, és ehhez a szóhoz kerestem a rímet. Szóval: mit is ígérhetnék, ha olyan helyzet lenne, hogy ígérnem kéne? (Nincs.)
VálaszTörlés