Pár nap, és megjön a vonat.
Hozol nekem kék álmokat.
Elhozod szöszmöszös hajad.
Harangvirágos önmagad.
Addig még fázom. Aztán újra.
Kicsit olvasok ágyba bújva.
Elalszom végül. Álmom kurta.
Felém borul az üvegbura.
Addig a reggel jót nem hozhat.
Csak az undok vípera-fajzat
süvölt a falakon, torozhat.
Nincs esély elkergetni aztat.
Félek, hogy mi van még előttem.
Félek, hogy mi leszen még itten.
Ez lesz a történelemkönyvben:
történt kétezer-tizenötben.
De pár nap, és jön a vonat.
Megmoshatom a hátadat.
Lesz pár óra: egy pillanat.
Nem múlik el, velünk marad.
Ez a vers talán túl fura.
De így élünk. Ilyen a ma.
Tán többet érne egy ima.
Most már mindegy. Ez van. Szia.
A képen Caio Fernando Abreu festménye. A Meninas para sempre Facebook-oldalról.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése