Zuhanás

Én azt hittem, ha lábam a párkányról lelép,
mert meglöknek, vagy mert csak úgy érzem majd, elég,
én azt hittem, hogy ennyi: egy percnyi szédülés,
a testemen egy durva rándulást érzek, és
már vége is, a földet elértem, nincs tovább,
nem vár rám rút öregség, nem rémít már a rák.

Nem így van. Most már látom. Ki tudja, hogy mióta
zuhanok minden kincsem vakon a szélbe szórva.
Hitek, emlékek, álmok, remények és dalok
válnak le testemről, még mielőtt meghalok,
s elúsznak tőlem messze, míg hullok le a mélybe,
s marad a víz, a zsír és néhány kiló fehérje.
S egy elferdült gerinc is maradhat tán: a csont,
mely egy széthulló létet még összetarthatott.

És közben lassan forgok, s látom velem zuhanni
e körhinta-világot: kicsiny hazám, azaz mi
belőle megmaradt. Egy fogatlan ifju nő
kevertes üvegéért kinyújtja reszkető
kezét, de el nem éri. Kutyája hull vele,
s arany cseppekre bomlik forró vizelete.
És tompa fényü kések hullnak alá a légben,
kalasnyikov keringél súlyosan és sötéten,
s akárha tartozékok: jókedvü gyilkosok
esnek a hűvös űrbe, orcájukon mocsok.
Egy öreg elhagyatva kapaszkodik, hiába,
üres infúziója törékeny állványába.
Gégéje elszorult már, torkába vág a szél,
azt hiszik, nincs magánál, pedig csak nem beszél.
És itt zihál a szomjas ózdi cigánytelep,
egy kisfiú, s a vödre mellette ellebeg.
Üres vagyok és hullok alá, s mint bárki más,
súlytalanul: de furcsa e relativitás!

Halál felé zuhanva élünk, te tudtad ezt,
Marci, ha földet érek, fizetek némi szeszt,
nem bánom én, legyen sör, aranyló óriás korsó!
"Mindenütt fellyül ég, a föld lészen alsó."

A képen Peter Paul Rubens festménye.