Légszomj

A szövegben nyomokban Jerry Ragovoy és Mort Schuman dalszövege is megtalálható (más, nyilvánvalóbb lopásokat most nem említve).

Szeretném egyszer mégis elmesélni
egy álmomat neked.
Bár tettenérhető lesz benne némi
gyermeteg élvezet.
Nem volt ez vad és szexuális álom,
szelíd inkább, akár a nagykabátom:
megfogtam a kezed.

Hát így történt, jól van, na, elmesélem:
valami iroda
lehetett ez, és nem is nagyon értem,
hogy kerültem oda.
És körülöttem mindenféle népek
sürgölődtek és eszméket cseréltek:
laza háttérduma.

Egy asztal mellett ültem egymagamban,
s te jöttél énfelém.
Végre, gondoltam, és ülve maradtam,
nyilván vártalak én.
Leültél mellém, és közben a vállam,
megsimogattad. Ezt kicsit se vártam:
villám csapott belém.

Mert szerettelek, és szerettél engem –
mint barátot, lehet.
De ilyen gesztust, éreztem, nem enged
köztünk az etikett.
És tenyered rátévedt ott egy útra
karom pályáján csúszva, inkább hullva,
s kezemhez érkezett.

Egymás felé megindultak az ujjak,
a jéghideg kezek
egymásra leltek, összekulcsolódtak.
Hogy ez hová vezet –
marad a vad öröm, vagy továbbrebben –,
az nem derült ki, persze felébredtem:
új nap következett.

Zavart voltam egy kicsit, és leültem
a géphez. (Mindig ezt
csinálom reggel, hogy még összegyűrten,
míg épp csak hatni kezd
a kávé, azt keresem, hogy a fészen
mit osztottak meg, a híreket nézem,
iszom, mint holmi szeszt.)

Nehéz megírni ezt a verset, látom:
ezt a hideg napot.
Te érted, hogyha azt mondom, barátom:
valami rám csapott.
Az erőszak undorító szaga,
s a nap sötétebb, mint az éjszaka,
hisz annyi a halott.

Tudom, egy kicsit összevissza szólok,
talán az alkohol
miatt van, hogy már nehezebben forog
a nyelvem, s haldokol
maga a nyelv is, és már nem is értem,
miért nem tudom feketén-fehéren
leírni, hogy: pokol.

Lassan írom, hogy mindenki megértse,
összeszedem magam:
az utcán háló népek tüntetése
volt aznap. Tán hatan
mentünk el, házban élők: senki sincsen,
ki ha elestél, szépen felsegítsen.
Mindenki társtalan.

Nem számíthatsz senkire sem a bajban,
a testvéredre sem.
Valami furcsa vérengzési hajlam
támad fel lelkesen,
ha társainkat földön fekve látjuk:
már azt kutatjuk, hol lopták kabátjuk.
Mindegy, befejezem.

Csak annyit mondok: ezen a világon
ha a kezedhez ér
egy másik kéz, ne engedd el, virágom.
Igen, a szenvedély
következménye túl gyakran a bánat,
de nem leszel itt mindig, és utánad
kinő a fű. Ne félj!