Zöld Manó

Jaj, hova tűntél, Zöld Manó,
te barna sipkás fényfaló?
Azt kérdezem már reggelente:
a Zöld Manó világgá ment-e?
vagy annyi gyerek várja tán,
hogy tényleg nincs ideje rám?

Attól is félek, Zöld Manó,
hogy elütött az autó.
Az nagyon rossz, hisz tudom én:
már néha mellém ült a Rém,
kezében kés volt, jaj, de féltem,
azt suttogta, hogy eljött értem.

Ugye, Manó, nem vagy beteg?
Vagy bántottak az emberek?
Tudom, erős vagy, és merész,
te még a szuritól se félsz,
de mégis: olyan kicsi vagy,
félek, rád lép egy bamba nagy.

És ha nem voltam néha jó,
ne haragudj rám, Zöld Manó!
Én nem gondoltam komolyan,
hogy orrod, mint egy csőr, olyan.
Tényleg! Nem direkt voltam durva...
Szeretlek! Jó leszek majd újra...

Sötét van, Anya elköszön,
én pizsamába öltözöm,
de arcod megpillanthatom
egy felpattanó ablakon.
Ha mesélsz nekem, Zöld Manó,
az néha szomorú, de jó.

Azt hiszem, ez van, fényfaló:
a sötét nem neked való.
Én megszoktam a sok-sok árnyat,
nekem a fény az, hogyha várlak.
Neked a tisztás és a tó
hiányzik nagyon, Zöld Manó.

Gyere megint, gyere nagyon,
s a szobám végre itthagyom.
Vigyél magaddal, aztán annyi!
Taníts meg engem is szaladni!
És bukfencezzünk pénteken
szagos füvű nagy réteken!

A képen Szabó Zsuzsa festménye. Forrás: festomuvesz.hu