A költőről

Jó verset írni könnyű – költőnek lenni nehéz.

Erősen tartja magát a hiedelem, hogy a vers ereje, minősége a szövegben magában rejlik. Valójában a szöveg maga mindig könnyű, mert üres. Ami a vers erejét adja, az valami aura vagy kontextus, egy értelmező közeg, amelyben él és lélegzik. Az, hogy az emberek beszélnek róla, eközben értelmezik, az életük részévé és egymás életének részévé teszik. Különböző versek auráját különböző kontextusok alkothatják. Néhány példa:
- nagyon ritkán: a közvetlen társadalmi-politikai helyzet, pl. a Nemzeti dal esetében,
- a költő életrajzának konstrukciója, pl. József Attila esetében,
- az értelmezési hagyomány, ahogy a vers a tankönyvekben, a médiában, más irodalmi szövegekben stb. megjelenik,
- az irodalmi élet, amelyben a vers forog: megjelenik folyóiratban, kötetben, kritikát írnak róla, felolvassák, megjelenik a költő a nyilvánosság előtt, stb.

A költő dolga nemcsak az, hogy megírja a verset, hanem legalább ekkora súllyal az is, hogy ezt az aurát megteremtse. Ehhez valódi elhivatottság kell: profizmus. Aki ezt nem vállalja, annak a kezéből kikerülhetnek jól konstruált szövegek, de ő csak játszik. Ezek a szövegek mindig könnyűek és üresek maradnak. (Amúgy bírom az amatőr költőket, én is közéjük tartozom. Vagy tartoztam, mert már régen írtam. De hát pont ez az amatőrség lényege: hogy egyszer csak elmúlhat.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések